Az elesett magyar hősök emlékezetét először az első világháború idején, 1917-ben iktatták törvénybe, Abele Ferenc vezérkari őrnagy kezdeményezésére:

„A most folyó (1917. a Nagy Háború) háború a résztvevők száma, valamint az emberéletben és vagyonban bekövetkezett pusztulás mértéke tekintetében páratlanul áll a világtörténelemben. Ebben az óriási harcban nagy lelkierővel, önmegtagadással és buzgó munkával vesz részt az egész nemzet, tehát azok is, akik a harctér mögött teljesítik nem kevésbé fontos állampolgári kötelességeiket;  … Mégis hasonlíthatatlanul nagyobb azoknak az áldozata és érdeme, akik a harctéren, minden pillanatban szembenézve a halállal, immár a harmadik éve lankadatlan kitartással küzdenek királyukért és hazájukért, és rendíthetetlen bátorsággal állják az ádáz tusát, amelyhez foghatót nem ismer a világtörténelem. A nemzetnek a harcvonal mögött dolgozó része szívének egész melegével fordul az ellenséggel viaskodó fiai, testvérei és apái felé, és hálájának lelke mélyéből fakadó érzését a maradandó törvény betűiben kívánja minden időkre megörökíteni.”

A hősök emlékünnepének eredete a 1917:VIII. törvénycikk „a most dúló háborúban a hazáért küzdő hősök emlékének megörökítéséről”, amely kimondja, hogy „… akik … híven teljesítették kötelességeiket, a nemzet osztatlan, hálás elismerésére váltak érdemessé. Őrizze meg a késői utókor hálás kegyelettel azok áldott emlékét, akik életükkel adóztak a veszélybenforgó haza védelmében.”

Ebben az időben állt fel a Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottság, melynek feladata a települések emlékmű-állítási programjának lebonyolítása volt. A települések méltó emléken örökítették meg mindazok nevét, akik lakói közül a hazáért életüket áldozták.

Az 1924:XIV. törvénycikk „Az 1914/1918. évi világháború hősi halottai emlékének megünnepléséről” rögzíti: „A magyar nemzet … elismeréssel és hálával emlékezik meg … hős fiairól, akik …. a magyar nemzetnek dicsőséget és hírnevet szerezve életüket feláldozták. A nemzet soha el nem múló hálája és elismerése jeléül, az élő és jövő nemzedékek örök okulására és hősi halottaink dicsőségére … május hónapjának utolsó vasárnapját nemzeti ünneppé avatja. Ezt az ünnepnapot – mint a

„Hösök emlékünnepe”-t

– a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli.”

Tekintettel azokra a nagy véráldozatokra, amelyeket a világháború köztudomás szerint követelt, a hősi halottak iránti kegyeletet …  a haza iránt tanúsított önfeláldozásuk nagysága megkívánja, hogy emléküket minden időkben megünnepeljük. Emlékük megünneplésének egyik módja … hogy az év egy napját, mint nemzeti ünnepet nekik szenteljük. Ezzel … az utókor legszentebb, legmagasztosabb kegyeletét, a szívek mélyéről fakadó örök háláját óhajtaná kifejezésre juttatni ama megdicsőült hősei iránt, akik mint a magyar katona, …- a hazáért hősi halált haltak.

1929. május végén avatták fel a (Névtelen) Hősök emlékköve-t a Millenniumi Emlékmű előtt. 1945-től a rendszerváltásig a hősök nyilvános emléke - politikai akaratból – elhalványult, csak a családban élt.

A 2001:LXIII. törvény „A magyar hősök emlékének megörökítéséről és a Magyar Hősök Emlékünnepéről” ismét kimondja: „Az Országgyűlés – tisztelettel adózva a hősök emléke előtt – a haza szabadságáért és függetlenségéért, a nemzet fennmaradásáért küzdött hazafiak emlékét e törvényben megörökíti. Az Országgyűlés a magyar nemzet soha el nem múló hálája jeléül, a ma élő és a jövő nemzedékek okulására, a hősök dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját a

„Magyar Hősök Emlékünnepe”

-vé nyilvánítja.”

Emlékezzünk!