A dicső halottak tiszteletére
Immár több mint 100 éve, a mai napon, november 11-én 11 órakor, az Emlékezés Napján, a világ számos részén, a poppy, vagyis a pipacs jelkép viselésével fejezik ki tiszteletüket a hazájukért harctéren elesett katonák iránt. A Pipacs Napjához kapcsolódó Nemzetközi Gyertyagyújtási Akció résztvevői pedig gyertyát vagy mécsest gyújtanak a holtak emlékére. A tiszteletnek, a megbecsülésnek, az együtt emlékezésnek ez az alkalma egy lehetőség, hogy emlékezzünk és emlékeztessünk, hogy ezáltal a ma élő nemzedék tagjai közül minél többen érezzék sajátjuknak a csatatereken maradt déd- és ükapáik sorsát, hogy fontosnak tekintsék az emlékezetük ébrentartását! Egy, a hadbavonult honvédek számára 1943-ban kiadott elmélkedések és imádságok könyvecskében, a következőket olvashatjuk a „HŐSEINK” cím alatt: „A hadak útján jársz. Emlékezz az itt előtted járókra! Emlékezz azokra, akik a történelem véres, nagy útján hosszú sorban állanak s életükkel, mint őrtüzek az éjszakában, világítanak, buzdítanak, erősítenek. Emlékezz a magyar vitézség, a magyar bátorság dicső hőseire. Emlékezz hős elődeinkre. Alakjuk eltűnt a múltnak ködében, de ma is hangzik, ma is életre riaszt tanításuk: Senki sem él önmagának, senki sem hal önmagának.” E mai, múltra visszatekintő eseménynek szimbolikus az időpontja, hiszen az antanthatalmak, valamint a Német Birodalom képviselői az I. világháború lezárásához vezető Compiègne-i fegyverszüneti egyezményt 1918. november 11-én írták alá. A hajnalban aláírt fegyvernyugvási egyezmény 11 órakor lépett életbe, vagyis a "tizenegyedik hónap tizenegyedik napjának tizenegyedik órájában". De szimbolikus az esemény jelképe is, a pipacs. A korábban nem tapasztalt méretű emberáldozattal járó Nagy Háború Belgium Flamand régiójában teljesen lepusztult, bombatölcsérek, lövészárkok szaggatta területté változtatta a csatateret, ahol szinte semmi sem maradt meg. Azonban a pipacs - igénytelenségének köszönhetően - a kevés kivételhez tartozott. Nem csak a háború után borította be újra a flamand mezőket, de már az elhúzódó harcok idején is megjelent, körbevéve az elesettek sírhalmait. Piros színe miatt sok katona úgy vélte, hogy a virág az elesettek véréből nőtt ki. Ez ihlette John McCrae alezredest, hogy egy katonatársa, bajtársa temetési szertartását követően megírja „A flamand mezőkön” című versét, amely az első világégés egyik legtöbbet idézett költeménye. Így szól:
„Flandria mezején pipacsok nőnek, Keresztjei közt egy temetőnek Ez jelöli a mi helyünket; s bár fenn az égen Még bátran szól a pacsirta ének Lenn, az ágyúdörgésben nem hallod őket.
Mi vagyunk a halottak, kik pár napja még Éltünk, elestünk, ragyogott ránk a naplemente, Szerettünk, szerettek minket s most itt a vég, Flandria mezején.
Viaskodjatok Ti az ellenséggel; Átadjuk a fáklyát elhaló kézzel; Vigyétek Ti azt magasra tartva. De ha hűtlenek lesztek hozzánk, mélyén a sírnak Mi nem tudunk aludni, bár pipacsok nyílnak Flandria mezején. (fordította: Nika Géza)
Elődeink végrehajtották az életáldozás parancsát. Legyen béke poraikra! S ma Őrájuk, a háborúk katona áldozataira, ahogy a londoni I. világháborús emlékművön, a „Cenotaph”-on írva vagyon: „a dicső halottak”-ra emlékezünk, mikor elhelyezzük a kegyelet koszorúját és meggyújtjuk az emlékezés tizenegy mécsesét. |
